Bőrök a történelemben

Már ősidők óta természetes alapanyag formájában használják fel az emberek a bőröket. Az első ember által készített egyszerű ruhák, lábbelik mind bőrből, valamint prémből készültek el. A korai időszakban a bőröket felhasználták különböző tárolók (tömlő, kulacs, tarisznya, táska, zacskó, láda), valamint hangszerek (dob, duda) készítéséhez. Egyes népeknél elterjedten használták fel a különböző bőröket a sátraik fedéséhez. Ezek a sátrak néhol még kis hálófülkét is tartalmaztak, melyet prémből készítettek el. A házakban megtalálható berendezési tárgyak, mint a lepedők, a párnák, a takarók, a bútorhuzatok is számtalan alkalommal bőrből készültek. Néprajzi kutatók feljegyzései alapján a tények arra utalnak, hogy a szegényebbek házain üveg helyett kifeszített hólyagokat használt fel, amelyek, ha nem is teljes mértékben, mint az üveg, de szintén áteresztették a fényt. A régi korokban meglévő közlekedés sem nélkülözhette a bőröket, mint alapanyagokat, mivel a lovak szerszámai, a nyergek, az ostorok egyaránt mind belőle készültek, valamint rengeteg nép a folyón való átkeléshez is bőrből elkészített tömlőt használt. A bőrök pergamen formájában hosszú időszakokon át íráshordozóként is szolgálták az embert.
A középkori bőrös céheket két ok hívta életre, melyekből az egyik ok a bőrművesség fejlődése volt, a másik ok pedig az emberi igények növekedése volt. A bőrök kikészítése, valamint a felhasználásuk alapján a mesterségek lassan elkülönültek egymástól, mint a tímár-, a kordoványos-, a tobak-, a varga-, a bocskoros-, a csizmadia-, a szűcs-, a szíjgyártó-, a nyerges-, a könyvkötő- stb. mesterségekre. Az európai bőripar virágzásának kezdetét a XVIII. század jelentette. A XIX. században már számos felfedezés, valamint újítás látott napvilágot, mint például a krómcserzés, amely az addigi lassú hatóidejű növényi cserzőanyagokat váltotta fel rövid idő alatt. 1880 körül megjelenik az első szűcsvarrógép, mely a következő lépcsőfoka volt az ipari fejlődésnek a bőriparban. Napjainkig mindezek mellett továbbra is élnek még az ősi technikákat, valamint a hagyományokat őrző népi bőrművességgel foglalkozók is.

Múlt és jelen a bőrdíszművességben

Az emberiség történetét végigkísérik a különböző bőrök. A kő és fa mellett még az elsők között a bőrt használta fel az ember a legkülönfélébb céljainak megvalósítására. Bőrből készítette az ember jó részét az első ruháknak, az eszközöknek, a szerszámoknak, valamint a hangszereknek is. A bőr remekül alakítható, nagy rugalmassággal bír, erős, valamint a terhelésnek kifeszítve is ellenáll. Mindezen tulajdonságai ellenére egyre kevésbé alkalmazták a bőrt az idők folyamának múlásával.
Az utóbbi évek nagy mértékű változásokat hoztak, amelyek a bőr- és cipőiparban következtek be. Átalakult a bőripar gyártmányszerkezete, valamint a bőripar átformálódott a kifejezetten kémiai iparból átmechanizált iparrá. A bekövetkezett változásokhoz hozzájárult az a tény, hogy meg növekedett a műbőrök felhasználási aránya is, amely egyben kedvező hatást gyakorolt a termelékenység növelésére is. Világméretű szinten az emberi igények kielégítésére az ipar rendelkezésre álló nyersbőr nem elegendő mértékű, ezért szükséges és fontos lépésként alakult ki a műbőr alapanyagok felhasználása.

A bőrművesség

Az emberiség történetét a kezdetektől végigkísérte a bőrfeldolgozás. Az éghajlat viszontagságai ellen már ruhaként viselte az őskori ember is a cserzetlen, állati bőröket. Az ipar fejlődésének köszönhetően, amikor az első cserzési módszereket feltalálták, akkor már az ember nemcsak a rothadást gátolta meg a bőrben sikeresen, hanem egyúttal annak az ember számára hasznos tulajdonságait is megerősítette. A jobb minőséggel bíró bőrök előállítására a füst-, zsír-cserzést, valamint a különböző növényi anyagok (cserszömörce, tölgyfagubacs, nyírkéreg stb.) cserző tulajdonságait is alkalmazták.
A keletről eredeztethető, de Európa területén a timsós cserzés segítségével, amely itt a „magyar bőr” néven vált ismertté. Ez egyrészt nagy mértékben lerövidítette a cserzés időtartamát.
Másrészt előtudtak állítani kiváló minőséggel rendelkező szíjazat bőrt is. A felhasznált alapanyag szerint a bőrfeldolgozó szakmákat két nagy csoportba szokták sorolni: szőrös illetve szőrtelen bőr feldolgozásával foglalkozó bőrfeldolgozó szakmákra.
A szőrös bőröket leginkább a szűcsök használják fel, akik ezen bőrök kidolgozásával is egyaránt foglalkoznak: ezekből a prémekből változatosabbnál változatosabb felsőruházati termékeket készítenek el.
A bőrös szakmák közül a szőrtelen bőrök feldolgozásával foglalkozó szakmák között megtalálhatóak többek között a szíjgyártó, a nyerges, a bőrműves, a bőrdíszműves, a csizmadia, a lábbeli-készítő, a kesztyűkészítő, valamint a könyvkötő szakma.
A szíjgyártók váltak ki talán a elsőként a szakmák közül, mint önálló céhbe tömörülő kézművesek. Kezdetben a szíjazat bőrök előállításával is egyaránt foglalkoztak a szíjgyártók, valamint a hintókészítőkkel egyetemben bizonyos kárpitozási munkákat is végeznek a lószerszám készítés mellett. Ezen kívül a szíjgyártók előállítanak még férfiöveket, tarisznyákat, kulacsokat és egyéb, bőrből készült használati tárgyakat is.
A XIX. században a céhes ipar felbomlása után nem sokkal megjelenik a bőrdíszműves szakma, mely szakma az egyéb termékek előállítása mellett a különböző (elsősorban keretes és merevvázas) táskák, bőröndök készítésével, valamint az övek, az erszények, sőt a kesztyűk gyártásával is foglalkozott.
A bőrművességen belül a magyar népi bőrművesség külön megemlítést érdemel, mivel az állatok gondozásának elvégzése mellett a férfiak az elhullott jószágok bőrét ősi módszerek alkalmazásának a segítségével, amely az úgynevezett félcserzési eljárás volt, készítették ki, valamint ezekből különböző használati tárgyakat (ostort, priccsnyerget, bicskatokot, bocskort, stb.) állítottak elő egyrészt saját maguknak, másrészt megrendelés alapján mások számára.
A pásztorművészetben használt tárgyakkal majdnem feledésbe merült, napjainkban már az iparosok által nem használt olyan ősi technikák őrződtek meg, mint a különböző fonások,a szironyozások, illetve a lekötési módok. A magyar nép körében a bőrművesség majdhogynem az ősi foglalkozások egyikének tekinthető.
A bőrműves szakmát végzők a használati és dísztárgyak előállítására, vagy bevonására szánt, cserzett, pácolt, és lágyított bőranyagok díszítésével, festésével, domborításával, aranyozásával, fonásával, valamint az intarziával foglalkoznak. A tímárok munkásságának köszönhetően kialakított cserzett állati bőr alapanyagokat dolgozzák fel a bőrművesek a munkájuk elvégzése során. A bőrök minőségét meg határozza az is, hogy milyen fajtába tartozó állatok közül származott a feldolgozott állat.
Szintén függ még a bőrök minősége attól is, hogy a meglévő rengeteg cserzési módszer közül (mely terenként, koronként és a fölhasználás célját figyelembe véve igen változó) melyiket hajtották végre a feldolgozásnál.
A legkülönbözőbb mesterségekben végeznek még bőrdíszműves munkákat is. A bőrdíszműves munkában a legelterjedtebbnek mondható díszítési módoknak számítanak a varrott, a hímzett eljárások, melyeket a nyergeken, a tarsolyokon, és a cipőkön egyaránt jól meg lehet figyelni, mivel ezen termékek kidolgozásánál jellemzőek ezek a mozzanatok.
A 17-18. században a skófiumos-fémszálas hímzés használata volt a legjellegzetesebb. Leginkább a metszett és a domborított munkák, a Corvin-kötés, a bútorbevonatok, a tokok, valamint egyéb termékek előállításánál terjedtek el.
Ebbe a csoportba sorolhatóak még egyaránt az önálló dekorációk, a domborművek, a bőrplasztikák is. A Corvin-kötéseknél alkalmazzák legtöbbet a bélyegzős díszítést, viszont szintén kedvelt még a bútorhuzatok, a tokok és egyebek díszítésénél is. A ládákon, dobozokon huzatként megtalálható bőrökön sűrűn találkozunk szegecselt mintákkal, melyeknek nemcsak esztétikai, hanem gyakorlati céljuk is van. Nagy általánosságban az egyéb díszítési eljárásokkal együtt szoktak bőrfestést alkalmazni, viszont sok esetben önállóan is szerepel, főleg, mint a ládák, vagy a szekrények borítása.
Cordobából terjedtek el a világon megtalálható az aranyozott, az ezüstözött, a poncolt, a színes festéssel rendelkező már-már művészi alkotásoknak mondható bőrkárpitok. Ugyanilyen módszerrel készültek még fali kárpitok, miseruhák, terítők és egyebek. A 17. századtól kezdődően a mintákat már préselték is, melynek köszönhetően azok plasztikussá váltak. A szecesszió korától számítható főleg, hogy különböző bőrmunkáknál rátétet és egyéb anyagokkal, pl. csonttal, fémmel való berakást is alkalmaznak.